Fagyos vadlúdlesen

Aktualitása miatt egy bejegyzés erejéig most megszakítom a napfényes dél-alföldi kirándulásunkról szóló sorozatot. November közepén a Dinnyés-fertő volt a következő MME szervezésű hétvégi túra célpontja, Imre és Zsombor vezetésével. Imre kérdezte ugyan, hogy tudok-e menni, de egyéb elfoglaltság miatt végül kihagytam azt a túrát. Nagyon szeles, de még szép, napos szombaton járták meg Dinnyést és később a túráról szóló blogbejegyzésben olvastam, hogy többek között láttak vörösnyakú ludakat is. Aztán a héten, Fenyvesi Laci (DINPI) kétszer is jelezte a Birding.hu-n, hogy Ő is látott néhány példányt a fertőn. Ez a madár még hiányzik a fajlistámról, így e jelzéseken felbuzdulva végül tegnap reggel én is elindultam Dinnyésre. Tompa szürkeségben húzott ki a vonat a Déliből, alig volt utas a kabinban. Kényelmesen elhelyezkedtem egy négyes ülésen. Külön hely jutott a dugig megpakolt hátizsákomnak is, melyet reggel lemértem - csak úgy kíváncsiságból. A spektív, a fényképezőgép, a távcső, az enni- és innivaló valamint egy-két szükséges apróság 9,7 kilogrammot nyomott összesen. Az állványt kézben vittem. Menetrend szerint érkezett a szerelvény a kis település állomására. Alig negyedóra múlva pedig már ki is értem a falu határába. Az elmúlt napok esőzései után kemény fagyok jöttek, ez meglátszott a földút kisebb-nagyobb befagyott tócsáin is. Jól megjegyeztem őket, este a sötétben visszafelé jó lesz kikerülni őket.

Elhaladtam a fás liget mellett, majd átvágtam a réten. A nádtetős madárleshez mentem először. Ekkor még aránylag csendes volt a nádas és a tó. 

Gyorsan megreggeliztem és összeraktam a felszerelést, majd távcső a nyakba és már indulhatott is a nap. Elhaladtam Laci gyűrűző befogóhálója mellett, mely szépen feltekerve kígyózott a nádasban.

Innen a pár éve leégett kilátótorony helyéhez mentem. Itt meglehetősen magas a földhányás, de a magasra nőtt és a szélben folyamatosan mozgó nádas szinte végig zavart a pásztázásban. Nagyon-nagy szükség lenne rá, hogy ez a torony újból felépüljön! Egy óra múlva fel is adtam ezt a pozíciót és visszamentem a Madárdal tanösvény kilátójához. Innen valamivel messzebb voltak ugyan a tavon ringatózó libacsoportok, de legalább a nád nem zavart már a kilátásban.

A nézelődés és a fotózás közben végig szigorú "felügyelet" alatt álltam, mégpedig  az itt élő kis szürke marha csorda vezérbikája által.

Mókás dolog ez a madarászat, főleg a több százas, ezres vadlúd csapatoknál. Lassan pásztáztam végig a tavat, vörösnyakúakra vadászva. Aztán időközönként bevágódott a tömegbe egy újabb érkező csapat. Ettől a már ott lévők is megriadtak, felrebbentek majd új helyen, újra vízre szálltak. Alaposan megkeveredett a puzzle, kezdődhetett minden elölről. Így ment ez órákon keresztül. Mindeközben a hideg a négy rétegű ruházat ellenére is egyre jobban éreztette hatását. Legnagyobb bánatomra a nap végére sem sikerült vörösnyakú ludat látnom. Kárpótlásként csak egy vörös ásólúdpárt osztott ki nekem aznapra a természet. Végül is az is vörös...

De nem bánkódtam, mert ismét átélhettem az esti behúzás fantasztikus és megunhatatlan pillanatát. Alkonyatkor tűntek fel az első nagyobb, érkező csapatok.   

Majd újabb és újabb hullámokban követték őket a többiek.

A képek, a szavak ezt nem tudják visszaadni. Ezt legalább egyszer mindenkinek élőben kell látnia! Már sötétedni kezdett az ég alja és a vízfelszín is.

És még mindig volt utánpótlás!

Elég nagy részen befagyott már a tó, így hosszan elnyúló sávban tért esti pihenőre a sok-sok ezer nagy lilik.

Rohamosan esteledett, gyorsan összepakoltam a felszerelést és elindultam vissza a falu irányába. Az elemlámpa fénye mellett kerülgettem a reggel látott befagyott víztócsákat. Nem lett volna túl kellemes dolog, bokáig elmerülni a jeges vízben, különösen abban a hidegben. Koromsötét lett mire az állomásra értem, de fejem felett még mindig hallottam az áthúzó libák gágogását... Szuper nap volt!