Háborús övezetben sérülten

Nem kell nagyon komolyan venni a címet, de kezdem az elején illetve ott ahol az előző posztban abbahagytam. Csütörtök. Egy napot mindenféleképpen pihentetni szerettem volna a térdem. Itthon maradtam, tettem-vettem a lakásban. A meteorológia csütörtökre már kellemes, napos időt jelzett, de itt Pesten ez megint csak nem jött be. Egész nap szürke, borús volt az ég. Nagyon nem bántam a dolgot, így legalább könnyebben telt el a nap. A krémnek és a lakás sík talajának köszönhetően a fájdalom egyáltalán nem jelentkezett. Pénteken aztán tényleg verőfényes reggelre ébredtem. Mehetnékem volt, de merjek-e elindulni? Délelőtt lementem egy kicsit biciklizni a Duna partra. A pedálozás közben sem jelentkezett fájdalom. Ebéd után úgy döntöttem, megpróbálkozok egy könnyű túrával. A budai Látó-hegyet gondoltam meglátogatni. Közel van, bő fél óra alatt ott lehetek és a túlnyomó része könnyűnek mondható terep. Mindkét botot használva indultam fel az ösvényen. Egy lélekkel sem találkoztam a gyaloglás során. Minden rendben volt, hamar felértem az Árpád-kilátó közelébe. Gyerekhangokat hallottam és hamar rájöttem, hogy bizony most háborús övezetbe tévedtem. Egy osztálynyi gyerkőc számháborúzott nagy lelkesen a kilátó körül. Hangos számsor hangzott valahonnan a közelből és mellettem megmozdult a bokor. Egy fiúcska feltartott kézzel lépett ki a fedezékéből, kezében a levett számlappal. Számára itt és most véget ért a háború. A számlap barna kartonpapír volt rajta vékony kék filccel írt számokkal. Őszintén irigylem azokat a szemeket melyek ezt elolvasták távolról, az éles fény-árnyék hatások mellett megspékelve a bokrok takarásával. Nem akartam megzavarni a játékot ezért rögtön továbbmentem, majd visszafelé nézem meg a pazar kilátást.

Egy kis tisztásra kijutva gyönyörű látványt nyújtott az ORFK torony a természet körítésével.

 

A tisztás után ismét az erdőben haladt az ösvény, mely erősen lejteni kezdett. Óvatosan és lassan lépdeltem, de mindennek ellenére ismét baljós jeleket kezdett küldeni a térdem. Pár hete vásároltam egy gumírozott térdfixálót (fogalmam sincs mi a szakszerű megnevezése, de ez jól hangzik) itt volt az alkalom, hogy kipróbáljam. Szorosan fogta a térdemet és magam is meglepődtem amikor néhány lépés után megszűnt a fájdalom. Bizakodni kezdtem és mentem tovább, de nagyjából féltávnál ismét jöttek a jelek. Ennyi - gondoltam. Nincs értelme erőltetni, ezért visszafordultam. Megálltam megpihenni az egyik kedvenc sziklás-fenyős részen. Pihent a lábam és előkerült a megszokott banán is a zsákból.

Innen már csak 2-3 perces séta volt hátra a kilátóhoz. Csend volt, egyedül voltam. A háború ezek szerint véget ért. A Nap már lemenőben volt, így az árnyékok rohamosan terebélyesedtek.

Pazar kilátás, de most csak egy nagylátószögű objektívvel.

Ereszkedtem tovább, közben csak egy srác suhant el mellettem a bringáján. Az erdő persze még csalogatott a szépségeivel, de már csak a buszra koncentráltam.

Az ösvény végén, de még az erdőben levettem a térdszorítót. Azt hiszen nem felelt volna meg a legújabb divatnak a terepszínű ruha szilvakék térdszorítóval megspékelve fehér szegéssel. Az utolsó métereken már teljesen érződött a húzódás. Ennyi. Nincs mese, hosszabb pihenő szükséges. Eredetileg szombaton a Budaőrsi-kopárok volt tervbe véve, de elhalasztottam és minden egyebet is erre a hétvégére. Hétfőn már dolgozom és remélem, hogy a következő napok pihentetése jótékony hatással bír majd. Ez most egy ilyen rövidre sikeredett túra volt. Köszönöm, hogy velem tartottatok!