A szuhakállói határban

Az elmúlt napot Szuhakállóban, egy kis borsodi faluban töltöttem. Késő délután maradt egy kis szabadidőm, így nem hagyhattam ki egy jó kis sétát a falu határában. Egyszerűen megunhatatlan a természet szépsége és "csendje". Az utam először egy vadvirágos rét mellett vezetett.

Ezernyi szöcske húzta a talpalávalót és minden lépésemnél tucatnyi ugrott szerteszét. A fejem felett fecskék cikáztak, de jó volt látni őket a határban! A következő fotó talán a minimál stílusnak felel meg. Mi hárman, a felhő, az oszlop és az árnyékom nyújtjuk a réti minimált.

A FA. Igen így csupa nagy betűvel. Ha jól emlékszem akkor 2008-ban figyeltem fel rá a falu határában. Magányosan és méltóságteljesen magaslik egy dombtetőn.

 

Valamiért a szívemhez nőtt, így ha arrafelé járok, mindig felmegyek hozzá. Már messziről azt figyelem, hogy túlélte-e a nagy viharokat. Eddig szerencsére igen. Most körülötte kaszálás száradt és úgy tűnik a közvetlen környezetét is megritkították. Így most fiatalosabb, sudárabb benyomást keltett.

Mivel későn indultam elhatároztam, hogy megvárom a naplementét valamint a holdkeltét és csak sötétedés után indulok majd vissza le a faluba. A jó kilátás érdekében megcéloztam a közeli domb csúcsát. Kényelmesen elhelyezkedtem. Egész nap meleg volt, alig jártak felhők az égi országutakon, de nem nagyon izgatott a dolog. Engem minden naplemente eltud bűvölni. Velem éppen szemben - a Sajó-völgy túloldalán - Kazincbarcika paneljei felvillantak még egy rövid időre, az egyre laposabban érkező napsugarakban.

Az ellenkező irányban lassan narancsba fordult az égbolt. Néhány megkésett felhőpamacs próbálta feldobni a színjátékot.

Ahogy az lenni szokott, a Nap ebben a stádiumban már rohamtempóban bukott le a dombok mögé. Mintha csak késésben lenne. A pár perce még zöldben pompázó völgy is színt váltott.

A domb felett még néhány kósza napsugár megpróbálta újra színezi a horizontot, de az erőtlen kísérlet már nem tudta megállítani a sötétedés beálltát.

Lassan én is összepakoltam és elindultam vissza a falu irányába. Várt még rám néhány kilométer a sötétben. Egy utolsó vicces fotóhoz segítségül hívtam az utamat megvilágító Holdat is. A kép címe: Puszta(i)