Reggeli sóhaj

Nagyot sóhajtott a föld. Lehelete aztán hajnali páraként gomolygott tova a szőlősorok között. Új nap kezdődött.

Ezzel a kicsit költőire sikeredett kezdéssel folytatnám a szentbékkállai élmények leírását. Minden reggel nagyon korán keltem és még szürkületben indultam el egy-egy fotósétára. Általában a határt jártam, de egyik reggel a közeli szőlődombokat választottam célpontként. Mindennap megbeszélt randevúm volt a felkelő Nappal. Tudom, hogy sokak szerint nem normális dolog szabadság alatt a nagyon korai ébredés. De higgyétek el, hogy sokszor megéri, mert felejthetetlen pillanatokkal lehetünk gazdagabbak.
A falu elején van egy kis híd, ezen keresztül juthatunk el a szőlődombokhoz. Az első napsugarak pár pillanat erejéig egészen elképesztő fényhatást hoztak össze.

Csak álltam és nem győztem betelni a látvánnyal. Ilyen lehet a mennyország kapuja? Már ezért az egy fotóért megérte hajnalban kelni! Itt-ott még harmatcseppek csillantak. A domboldal még a reggeli párába burkolózott.

A Nap gyorsan emelkedett, igyekeztem még kihasználni az ellenfény adta lehetőségeket.

A domboldal lankásabb részét már bevették a napsugarak, és a csúcs sem maradt már sokáig árnyékban.

A korai időpont ellenére több helyen is szorgos kezek dogoztak már a szőlősorok között. Nagyon jó kis reggeli séta volt, pazar környezetben.

 

A napfény lassan a teljes domboldalt megvilágította már. Ekkor készült ez a fotó. Ha összehasonlítjuk az első fotókkal máris látható, hogy miért érte meg korán kelni.