Egy nap - Négy kilátó

Ismét eltelt egy év és jó szokásomhoz híven ismét évzáró fotósétára indultam Szilveszter napján. Előző este találtam ki az tervezett útvonalat. Irány ismét a Budai-hegység, útba ejtve négy kilátót. A térkép szerint bő 10 kilométeres és kétórás sétát terveztem az év utolsó napjára, de már akkor tudtam, hogy mindkettőt bőven megfogom dönteni. Napvégére igazolást nyert a tippem.
Kora délelőtt, szikrázó napsütésben indultam. Kívánni sem lehetett volna szebb időt erre a napra. A Svábhegyig mentem fel a 21-es busszal és innen indultam az első állomáshoz, a Széchenyi-emlék és -kilátóhoz.

A korai időpont és az alacsony pályán járó Nap miatt még jórészt árnyékban volt a kilátó. Innen egyből letértem a térképek által ajánlott legrövidebb útról és a közeli gazdagréti adótorony felé indultam el. Gondoltam jó tájékozódási pont lesz majd a napvégén egy visszatekintő fotón. Onnan indultam tovább a Normafa irányába. Az erdős-ligetes részen nagyon élveztem a napsugarak játékát.

Ahogy azt előre sejtettem, a Normafához hatalmas tömeget csalt ki a jó idő. A parkoló zsúfolásig megtelt. A környéken óriási volt a zsivaj, a játszótéren szinte ki sem látszottak a játékszerek a rajtuk csüngő gyereksereg alatt. Nagyon tempósan haladtam át ezen a részen és az első lehetőségnél ismét betértem az erdőbe. Legutóbb ősszel jártam erre, azóta mély álomba szenderült a természet. A Libegő végállomásánál értem ki az erdőből. Itt is elég sokan voltak, de közel sem annyian mint a Normafánál. Már indultam is fel a meredek lépcsősoron. Megelőztem egy családot felfelé menet. Az apuka éppen humorizált a lépcsővel kapcsolatban: "Ez nem is libegő, hanem lihegő".
Az Erzsébet-kilátó változatlanul nagyon impozáns látványt nyújtott a fagyos, szikrázó, téli napsütésben.

A toronyból elkészült az első visszatekintő fotó, ahol jól látható tájékozódási pont az adótorony.

A kilátót elhagyva végre végleg magam mögött hagytam a szilveszteri embertömeget. Innen már csak egy-egy magamfajta túrázóval találkoztam. Éjjel kemény fagyok lehettek errefelé is. Az ösvényen elvétve látott tócsák teljesen jéggé fagytak, a lehullott faleveleket dér lepte be. Csak az az igazi téli fehérség hiányzik - de az nagyon!

A Nagy-Hárs-hegy déli, napsütötte oldalán helyenként szinte tavaszi hangulat uralkodott. Zöldellő fű és napsütés. A csúcson, a Kaán Károly-kilátónál viszont már a szokásos téli, de hó nélküli kép fogadott.

A kilátás innen is pazar és elkészült egy újabb visszatekintő fotó is. Csak a rend kedvéért: távolabb az adótorony, közelebb az Erzsébet-kilátó.

Jól benne jártam már a délutánban. Sokszor megálltam, fotózgattam és a madarakat figyeltem. Nem láttam igazán különleges fajt, de a "szokásosak" látványának is nagyon örültem. Az meg végképp nem zavart, hogy lassan haladok. Tudtam előre, hogy én még az ilyen színes-gazos-ellenfényes részletekben is hosszan tudok gyönyörködni.

A hegy kisöccséhez, a Kis-Hárs-hegyhez szinte végig csak ereszkedik az út. A túrám utolsó állomásához, a Makovecz Imre-kilátóhoz is megérkeztem végül.

A kis kilátó a magassága helyett (6 méter) inkább a formavilágával és a két egymásba fonódó csigalépcsőjével hívja fel magára a figyelmet. A szerkezet kicsit ingatag, a felirat is hiányos már. 1977-ben állították fel és 2008-ban már átesett egy felújításon. Talán ismét itt lenne az ideje egy kisebb renoválásnak.

   

A tetejéből fotózva sajnos még a nagylátószögű objektív sem képes befogni a bejárt csúcsokat. Így ezen a visszatekintő fotón csak a Kaán-kilátó látható, ahonnan leereszkedtem.

A Nap lassan lebukott a hegyek mögé. A város felől már hallatszottak az első petárda robbanások. Ideje volt hazaindulni, hiszen már csak pár óra volt hátra az évből... BÚÉK Budapest!

   

Boldog Új Esztendőt kívánok minden olvasómnak!