Kedvenc tornyaim - Óbudai Gázgyár

Sokszor sok helyen leírtam már, hogy az Óbudai Gázgyár tornyai nagyon közel állnak hozzám. Tökéletes példái annak, hogy egy ipari létesítmény is rendelkezhet figyelemre méltó formákkal.

Az általam eddig látott ipari épületek, létesítmények közül ezek a tornyok az abszolút kedvencek. A mai napig őszinte csodálattal nézem az épületegyüttes formavilágát, kecsességét. Ne felejtsük el, hogy egy ipari létesítmény, egy gyár épületeit látjuk.

Mindez Reichl Károlynak és Weisz Albertnek köszönhető, hiszen ők álmodták meg ezeket a formákat, az ő terveik alapján épült meg a gyár 1910-13 között. A négy torony együttese kétségtelenül a gyárterület leglátványosabb része. A három kisebb torony az úgynevezett kátránytornyok, a nagy pedig a víztorony. A tornyok lábazata kétszínű téglafalazattal készült, míg a felső szint betonból. A külső részeket faragott párkányok és majolikák díszítik. A víztorony külön ékessége a felső tartály oldalán látható négy óra.

Hosszú éveken keresztül szomorúan néztem a távolból a lezárt és pusztuló tornyokat. Volt régebben egy TV műsor, az "Unokáink sem fogják látni" Ráday Mihály vezetésével. Anno ez a műsor egy nagyon fontos pillére volt a magyar örökségvédelemnek. Sajnos már ez is a múlté, megszűnt. Nos, amikor lehetőségem volt rá megnéztem az adást, hiszen a kamera segítségével egyébként elérhetetlen helyekre juthatott be az ember. Az egyik rész éppen a pusztuló gyárra hívta fel a figyelmet. A közeli és beltéri felvételek még lehangolóbb látványt mutattak. Aztán 2011 júniusában egy örömteli hírre lettem figyelmes újságolvasás közben. Csaknem egymilliárd forintot szavazott meg a Fővárosi Közgyűlés a toronyegyüttes felújítására. Végre! Viszont a cikk megjelenése után sokáig nem történt semmi, legalábbis a külső szemlélő számára. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. 2013 közepén állványerdő nőtte körbe kedvenceimet.

A következő közeli fotó jól szemlélteti, hogy milyen rossz állapotban voltak már a tornyok, égető szükség volt a munkálatokra.

Teltek-múltak a hónapok és lassan elkezdett fogyatkozni az állványerdő. Ha a parton jártam és volt nálam fényképezőgép akkor megörökítettem az aktuális állapotot.

Az elmúlt hónapokban annyi munka és egyéb elfoglaltságom volt, hogy egyszerűen nem jutottam le a Dunához. A múlt hétvégén - a Felsőrákosi-rétekről - hazatérőben gondoltam egyet és lesétáltam még a partra is. Milyen jól tettem! A téli párás levegőben immár felújítva pompáztak kedvenc tornyaim!